NEPÁL
(írta: Kovács Balázs, BEAC)
Április 17-20.: Katmandu
Április 21.: Irány az Annapurna


Április 15-16: Utazás Katmanduba
Április 17.

Fedezzük fel Katmandut! A Nepál nyújtotta kulináris élvezeteket egyenlõre mellõzzük, csak egy liter teát hozatunk a sarki kifõzdébõl. Az ugyanis finom, erõs és biztosan felforralják hozzá a vizet, ami ebben az országban a hivatalos verzió szerint is fertõtlenítésre szorul. Mosakodni lehet benne de inni nem célszerû. ( Jódozzuk is szorgosan. Miután a gonosz csírákat kiöltük belõle a maradék hatóanyagot C vitaminnal semlegesítjük. A módszer az egész túra alatt tökéletesen mûködött.) A hazai reggeli után kimerészkedünk az utcára.

Ez persze felszínre hoz egy-két problémát. Katmanduban ugyanis nemigen vannak utcanevek. Ez kicsit megnehezíti a tájékozódást. Magunkhoz veszünk három térképet és bízunk a jó szerencsében. Hamarosan rátalálunk a gyönyörû Kathesimbhu sztupára. A teteje hófehéren ragyog a délelõtti napsütésben, vidám zászlócskák lobognak körülötte és vagy 200 gyerek zsibong a mellette levõ téren, szorgosan kongatva az ima-harangokat. Megkapó látvány, de annak legalább annyira örülünk, hogy ettõl a pillanattól fogva használni tudjuk a térképeket. Pontosabban csak a Marco Polo nevével fémjelzett német gyártmányt mert a többi egy picit elnagyolt.

Átadjuk magunkat a szemlélõdésnek. Van mit nézni. Klasszikus bazári hangulat. Szûk utcák, nyílt szennyvízcsatornák, riksák, néha egy autó, rengeteg ember számos templom, oltár, áldozóhely és bolt hátán bolt. A kínálaton látszik, hogy fõként az idelátogató turisták alkotják a vevõkört, de hát ez a Thamel - a város idegenforgalmi negyede. Ha csak egy félszeg pillantást vetsz valamelyik kirakatra a tulajdonos azon nyomban eláraszt az ajánlataival. Ha netán az érdeklõdés legkisebb jelét is mutatod, számíts rá, hogy több száz méteren keresztül nyomodban lesz és arról fog gyõzködni: soha nem látott értékû egyedi darabot szalasztassz el ha a réz szegekkel kivert nepáli tõrt, a jakcsontból készült Budha szobrocskát, vagy a valódi selyembõl készült tibeti szõnyeget nem veszed meg tõle. Ez kissé fárasztó. ( De az a vicc benne, hogy néha igaz.)

A helybéliek figyelmétõl meggyötörten értük el a New Road-ot - ez azon kevés utcák közé tartozik amelyiknek van neve - ahol a Turisztikai Információs Iroda található. Feltettünk néhány kérdést, megnéztünk pár prospektust aztán nagyjából ugyanolyan bölcsen távoztunk mint ahogy bementünk.

Ámde alig pár lépésnyire van innen a Durbar Square, az egyik fõ látványosság. Hindu és buddhista templomok - vagy két tucat, a volt királyi palota és az Élõ Istennõ háza. Gyönyörû faragások fából és kõbõl és az elõzõ napok ünnepének maradványai.

Körbejárjuk a teret. (Rögtön megjelennek körülöttünk az önjelölt idegenvezetõk.) Felmegyünk a Maju Deval lépcsõin. Az templomot 1690-ben emelték Síva isten tiszteletére. A fölsõ teraszról szépen belátni az alattunk levõ térséget és itt viszonylagos nyugalom van. Visszamegyünk a földszintre és átballagunk a tér közepén álló kis palotához. Itt lakik a Kumari. A furcsa vallási "intézménynek" így vázolható fel a rövid története:

Két és fél évszázada egy fiatal lány álmot látott. Ébredése után azt állította, hogy belé szállt Káli istennõ szelleme és azt kívánta építsenek neki templomot, s ott istennõként tiszteljék. A történet eljutott az éppen akkor uralkodó Jaya Prakash Malla fülébe is. Magához rendelte az ifjú hölgyet, akinek démoni tekintetétõl olyannyira megrettent, hogy számûzte az országból. Ám ekkor felesége közölte vele, hogy a démon a lány helyett belé költözött és addig nem lesz esõ az országban, míg kedves férje az istennõ eredeti kérését nem teljesíti. És lõn. Pontosabban nem lõn - esõ. Ez ott ahol a monszun elmaradása maga a pusztulás nagyon rossz ómen. A király pánikszerû gyorsasággal - saját királyi kocsiján - a fõvárosba hozatta a lányt. Felépítette a templomot ami ma is áll. Így mindenki jól járt. Az istennõ kapott egy újabb templomot, a nép elégedett volt a királlyal aki áldozatot hozott a népért, a király örült, hogy nem kell tovább nézni felesége eszelõs tekintetét, és ami a legfontosabb megérkezett az esõ is.

Azóta a papok a Banra nemzetségbõl idõrõl idõre kiválasztanak egy kislányt aki addig töltheti be ezt a fontos tisztet amíg sértetlen. Hiszen egy isten csak tökéletes lehet. A bonyolult rituálé szerin kiválasztott 3 éves kislány 8-10 évig lehet istennõ. Ezután új kiválasztott kerül a helyére.

Kumarinak lenni nagy dicsõség mivel a törzs a legalacsonyabb kasztok egyikébe tartozik, és bár a kasztokat hivatalosan eltörölték, kiválasztottnak lenni hatalmas emelkedés a társadalmi ranglétrán. (Végsõ soron anyagilag is megéri, hiszen a kis Kumari ellátásáról isteni feladata ellátása közben az Õt látni kívánók gondoskodnak, késõbb pedig gazdagon kiházasítják.)

Ha belépsz a Kumari Bahal-ba ma is láthatod az Élõ Istennõt. Neki ugyanis kötelessége teljes pompájában megjelenni ha erre bárki igényt tart. Ekkor a szépen faragott belsõ udvar elsõ emeleti ablakában megjelenik egy törékeny arc és te láthatsz egy isten közelrõl. (Természetesen ezért ellenszolgáltatás jár, amit minden nepáli templomban elvárnak. Hiszen az isteneknek áldozatot kell bemutatni.)

Mi nem hívtuk ki a Kumarit. Jobb az isteneket nem háborgatni.

Miután az egekbõl visszaszálltunk a földre, leráztuk a tõr árusok lelkes rohamát és elindultunk posta keresõbe.

Katmanduban ugyanis célszerû - már ha azt szeretnénk, hogy meg is érkezzen - a leveleket a nemzetközi fõpostán feladni. Egy lelkes önkéntes kísérõ segítségével hamarosan megérkeztünk. Bár ebben az esetben lehet "toronyiránt" is menni, hiszen a Dharahara torony a posta tõszomszédságában van, és az 1832-ben Bhim Sen Thapa miniszterelnök által emeltetett, 50 méter magas építmény jól látszik a város távolabbi pontjairól is. Tájékozódtunk az árak felõl - Magyarországra 18 rúpiás bélyeg kell - majd gondosan megvártuk amíg a szorgos alkalmazott mindegyik képeslapot lepecsételte. Ezek után biztosak lehettünk benne, hogy a küldemény elõbb-utóbb megérkezik. A kézbesítési idõ 2-3 hét. Ha nem a fõvárosban adjuk fel ennek a duplája is lehet.

A posta mellett van a Hõsök kapuja. Egy furcsa palota-forradalom emléke. 1951-ben ugyanis az történt, hogy egy királyságban a király magához ragadta a hatalmat. Ezt az addig a hatalom csúcsán lévõ, bár hivatalosan csak (örökletes) miniszterelnöki posztot betöltõ Rána klán és tágabb érdekszférája nem nézte jó szemmel. Így aztán vér folyt Katmandu utcáin. Ennek emlékét õrzi az építmény. Mellesleg igen hasznos, mivel a fõutcán átkelni maga az életveszedelem. Az emlékmû azonban felüljáró is egyben. Így a néhai hõsök azóta is több tucat embert mentettek meg a dicstelen eltaposástól. Az út mentén az egyik oldalon a katonai parádék helyszíne található - a Tundikhel. Ez a hivatalos rendezvények közötti idõben sportpályaként mûködik.

A másik oldalon taxi állomás és piac. Pici, háromkerekû járgányok elég olcsón szállítják az utasokat. Meglehetõsen közkedveltek és szép számban robognak a fõváros utcáin. A széles járdán igen sok árus kínálja portékáit. Nem igazán javasolható itt vásárolni. Az élelmiszer ólomtartalma alighanem nagyságrendekkel haladja meg a megengedett értéket és még a láthatóan nem elit közönségre számottartó eladók is két percenként porolják le az elárusító pultot. Négy sávon, szakadatlanul ömlik a jármûvek tömege. A zaj- és levegõszennyezés garantált ártalmakat biztosít.

Pihenésképpen elmegyünk pénzt váltani. Az elsõ helyen nem mûködik a kártyára történõ kifizetés, a másodiknál nagyon hosszú a sor. Átmegyünk az Arab Bankba, de ott meg záróra van. Visszaállunk a Grindlays Bankban kígyózó hosszú sor végére. Több mint két órányi várakozás után hozzájutunk a kívánt rúpia tömeghez. Már nagyon unjuk az ücsörgést, de a személyzet becsületére legyen mondva õk is másfél órája túlóráznak. Hazasétálunk és aznap már csak a pihenéssel törõdünk.

Április 18.

A délelõtt nagy részét a külföldiek számára javasolt szupermarket helyének feltalálásával töltöttük. Eközben kiderült, hogy Katmanduban trolibusz is jár, sõt közlekedési lámpás csomópontok is léteznek. A boltot megleltük, de a péntek itt afféle pihenõnap így sokra nem mentünk a felfedezésünkkel.

Ám mintegy tévelygésünk hasznos melléktermékeként belebotlottunk a Bagmati partján található Kalmochan templomba, ami a nagyhatalmú Dzsang Bahadur Rána emlékére épült. A miniszterelnök tigrisvadászaton lelte halálát. Persze élete sem volt unalmas láblógatás. 1846. és 1877. között volt az ország miniszterelnöke. Egy 1841-ben kezdõdõ "örökösödési háborúban" a törvényes utód mellé állva végül is a királyság érdekeit védte, emellett azonban olyan pozícióra tett szert az államgépezet élén ami kezében összpontosította a végrehajtó hatalmat. Ellenfeleivel meglehetõsen kíméletlenül leszámolt. Idõnként személyesen. Családja több mint száz éven át uralta Nepált hivatalosan "csak" miniszterelnökként. Ezt a hatalmat elfogadtatta kora legjelentõsebb nagyhatalmával Angliával is. Még Victoria királynõ is kedvelte, bár ebben állítólag nem kis szerepet játszottak a gazdag ajándékok és az indiai rendfenntartásban is felhasználható gurka hadsereg. Halála után feleségei - 3 volt neki - önként követték a halotti máglyára, ami azért érdekes mert õ volt az aki betiltotta Nepálba az özvegyégetés (szati) vallási törvényét. A mogul stílusú emléktemplom-együttes indiai és tibeti hatást is hordoz. Napjainkban kissé elhanyagolt, de mindenképpen érdemes arra, hogy egy kis idõt épületei között töltsünk.


Pátan - királyi palota

Innen csak néhány lépés a Pátan-híd. Ha átmegyünk rajta nagyon szép dolgokat láthatunk - írja az útikönyv. Átmentünk és nem csalódtunk. A Nepáli Turisztikai Hivatal térképe ugyan csapnivaló de addig bolyongunk míg megtaláljuk az itteni palota teret. Közben sok "jelzetlen" értékre lelünk. Hiszen nekünk minden újdonság. Ami az itteni óvárosban rögtön feltûnik az az, hogy sokkal kevesebb az ember és sokkal inkább egységes a városkép. Szépen faragott ablakok és ajtók, díszes rácsok. Ha benézünk valamelyik kapualjba biztos találunk mögötte valami említésre méltót

Egy órás kószálás után az Arany-templom ( Kwa Bahal ) marcona oroszlánjai mellett találtuk magunkat. A kicsi de gazdagon díszített udvar kerengõjén alig férünk. Egy szerzetes vezet végig az épületen. Megmutatja a hatalmas aranyozott Buddha szobrot, a kolostor néhány belsõ helyiségét, a színpompás freskókat és külön megkér arra, hogy örökítsük meg mindenütt ott lábatlankodó teknõsbékákat. Utána felhívja a figyelmünket az adakozásra felszólító táblára és elégedetlen amikor csak egy szerény összeget helyezünk a perselybe.

Ezután még teszünk egy rövid kitérõt Pátan legrégebbi - 1392-ben épített - 5 szintes, pagoda-stílusban épült templomához, majd vére megérkezünk a pátani Durbar Square-re. A katmandui sem csúnya de nekem ez jobban tetszik. Tizenegy remekbe faragott templom õrzi a régi mesterek keze munkáját. Ha lenne idõnk ez az egyetlen tér legalább egy hetet érdemelne. Vallási, történelmi, mûvészeti emlékek szétválaszthatatlan egységben kelletik gyönyörû önmagukat. Állunk és nézünk, persze fényképezünk is. Ennek ellenére érezzük, ennek a gazdagságnak csak töredékét tudjuk megõrizni emlékeinkben, de így is csodálatos.

Április 19.


Swayambunath stupa

Ma a Swayambunath stupa lesz a nap fõ programja. Világhírû buddhista zarándokhely. Amikor ie. 250-ban Asóka császár felkereste ezt a helyet már egy templomot talált a domb tetején. Azóta alaposan bõvült az itt található épületek száma. Templomok, kolostor, áldozóhelyek. Könyvbõl már ismerjük, érdeklõdéssel várjuk a személyes találkozást.

Átkelünk a Vishnumati hídján és némi fölösleges kitérõ után megleljük a helyes utat. Éppen tanúi leszünk egy temetési szertartásnak. A fehér gyolcsba tekert testet egyenlõre nem égetik el - ahogy ez itt szokás - hanem a gyászoló tömeg átvonul egy kis fahídon és eltûnik a Sobhabhagwati templomlabirintusban. Miközben õket figyeljük egy-egy pillantást vetünk a vízre. Néhány felpuffadt bivaly tetem és élénk csatornaszag bizonyítja, hogy az ÁNTSZ nálunk nem nyilvánítaná strandolásra alkalmasnak. Ennek ellenére néhány gyerek vidáman fürdõzik benne. Félórás séta után egyre többen leszünk, majd feltûnik egy hatalmas fa és a nevezetes lépcsõsor.

Kis csortenek és nagy Buddha szobrok között indulunk neki az emelkedõnek. A föl és le vezetõ lépcsõn az emberfolyam nem ér véget. A hívõk és a kíváncsi turisták biztosítják az utánpótlást. Menetközben kõfaragókkal, kígyóbûvölõkkel és hivatásos koldusokkal is találkozunk. Ez utóbbiak vidáman csevegnek egymással és a környék árusaival, ám amikor "ügyfél" érkezik szívszaggató jajgatásban törnek ki, s évtizedeket öregednek. Ha az ember rááldoz húsz percet megfigyelésükre, rájön, hogy ez is egy szakma és koránt sem biztos, hogy a leginkább rászorulók ülnek itt.

A lépcsõ tetején egy aranyozott villám-köteg fogad bennünket és elõttünk a stupa. Körös-körül hindu és buddhista zarándokok. Hosszú sorok várnak arra, hogy áldozatot mutathassanak be. Pörögnek az imamalmok, égnek az áldozati tüzek, több mázsa áldozati rizs röpköd a levegõben ( a termékenység szimbóluma ), füst és tömjén illat. Sajnos töredékét sem tudjuk annak ami ahhoz kellene, hogy értsük is mi történik körülöttünk. De ottlétünk még így is nagy élmény. Érdekes a vallás és az üzlet látható keveredése. A hívõk áhítata és a takarító személyzet szenvtelen sepregetése közötti ellentét. A turisták érdeklõdõ ámélkodása és a vallásos embereknek a hely iránti tisztelete. Minden szempontból értékes találkozás volt ez Katmandu egyik legnevezetesebb helyével. Lefelé lépdelve összeismerkedünk a komplexum másik nevének képviselõivel is - tudniillik Majom-templomként is szerepel az útleírásokban - de most csak kis számban mutatkoznak.

Elindulunk megkeresni a Természettudományi Múzeumot. Csak félig járunk sikerrel. Megtaláljuk, de éppen építkeznek benne. Így aztán visszafordulunk a belváros felé. Ám elõtte bepillantunk egy külváros életébe. Kopottabb és szegényesebb mint a szállodánk körüli nyüzsgés. Nincsenek éttermek, fényes üzletek, látszik, hogy itt nem nagyon jár idegen. A boltokban a helyi igényeknek megfelelõ választék és a házak díszítése is szegényes. Az elõdök sem lehettek gazdagabbak.

Lassan beérünk a Durbar Square szélére. Jegyet váltunk a régi királyi palotába és ismerkedni kezdünk a nagy tiszteletnek örvendõ királyi családdal. A kiállítás nem túl érdekfeszítõ de a fenségekrõl valóban elég sokat megtudunk. Számunkra nyilván kevésbé érdekfeszítõ amikor az ország elsõ embere tigrist lõ, verset ír, bélyeget gyûjt vagy cukorgyárat avat, de talán a nepáliak ezt értékelik. Még az itt látható töménységben is.

A tematikai és szakmai problémák ellenére is nyilvánvaló az a tény, amit a kiállítás is sugallni szeretne, hogy a nagy mûveltségû és igen sokoldalú királyok tudásukat és lehetõségeiket a nép szolgálatába állították. Ez a kép az újkori Nepál utolsó évtizedeiben feltétlenül igaz. Még akkor is ha a kiállítás unalmas. A tárlókon kívül az épületet is megszemlélhetjük menetközben. A lecsupaszított falak nyilván nem tükrözik azt a pompát ami az épület sajátja volt valaha, de még ezzel együtt is szerényebb lehetett mint akár a magyar megfelelõje.

Fõleg az épület belsejében látszik, hogy egy szegény országban a király is szerényebben élt. Ami itt is figyelemreméltóan szép az az igényes famunkák tömege.

Április 20.

Az alkudozások napja. Kiderült, hogy Rimál úr a tegnapi közös sörözés után csúnyán át akar verni bennünket. Korábbi ajánlatát csaknem duplájára emelve próbálja eladni a már megbeszéltnek hitt túránkat az Annapurna körül. Keményen küzd mindkét fél, majd nagyjából a reális ár körül megalkuszunk. Mindketten elégedetlenek vagyunk. Mi már beleéltük magunkat egy olcsóbb árba, házigazdánk pedig nyilván a nagyobb összegben reménykedett. Szerencsére másutt is érdeklõdtünk, így tisztában voltunk a lehetõségeinkkel, de az idõ sürgetett bennünket így maradtunk szállásadónk ajánlatánál. Az engedélyeket és a vízumhosszabbítást végül is elintézte és van egy vezetõnk ( ha nem is az a tapasztalt úr akit ígért ), valamint egy hordárunk. Este megismerkedünk mindkettõjükkel. Hary 21 éves egyetemista, családtag. Mint késõbb kiderült az utat ugyan ismeri de mást nem tudhatunk meg tõle. Saját országai értékeit nem ismerte túlzottan, a felszerelése - ami egy dzsekibõl két pólóból állott aligha tett volna lehetõvé bármiféle segítségnyújtást ha baj van. Rai 43 éves sokat próbált úriember. A párosból összehasonlíthatatlanul õ volt a jobb társ. Megkapjuk a túraengedélyeket és tisztázzuk hordárunk teherbírását. Ha már van ne unatkozzon. Így azután olyan dolgokat is viszünk ami feleslegesnek látszik, de hát ki lát a jövõbe? Ég veled Katmandu! Irány az Annapurna!

Április 21.

Nepálban az utazás fölöttébb érdekes dolog. Elõször is az Európában bevett utazási módok közül a vasút eleve kiesik. Csak Indiával köti össze egy nagyjából 100 kilométeres vágánypár, de az országon belül több vonal nem létezik. Ezért a személy- és árúszállítás döntõen az országutakon zajlik. Szeged sem panaszkodhat a gyenge kamionforgalomra, de amit Katmandu után láttam az kenterbe veri a hazai viszonyokat. Jószerével csak nehézgépkocsikat láttunk, meglehetõsen sûrû konvojokban. Ezekhez szépszámú autóbusz társult. Típusuk meglehetõsen egyenletes, az indiai Tata cég munkáját dicséri. Ez a szófordulat itt szó szerint értendõ, mert a nepáli országutak - az utóbbi évek fejlõdése ellenére - minõségben bizony elmaradnak olasz megfelelõiktõl. Ennek több oka is van. Az egyik, az ország nem nagyon tudja finanszírozni az útépítés kiváló színvonalát. Tehát építenek ahogy tudnak. A másik, a monszun úgy is elmos mindent, fõleg a hegyi szakaszokon. Éppen ezért a nepáli hadsereg egyik legfontosabb feladata az útépítés. Évrõl évre kemény küzdelem folyik, mert ha az utak járhatatlanok, az ország csak takarékon mûködhet. Bár ebbõl a szempontból a fejletlenség elõny, hiszen egy többnyire önellátásra berendezkedett vidék könnyebben viseli ha néhány hétre vagy hónapra el van vágva a külvilágtól. Ám ha Nepál fejlõdni akar itt is hatalmas összegeket kell majd befektetnie.

A buszoknak Nepálban 3 általam megismert kategóriája van. Mi a legkényelmesebbel kezdtük. Ez a túristabusz. Onnan ismerszik meg, hogy egy ülésen csak egy ember ül, Az útközben fölszállók számát erõsen korlátozzák, a lábunkat kis mértékben ki lehet nyújtani, az ülés pedig hátradönthetõ. Sõt idõnként a sofõr figyelembe veszi az ember bizonyos természetes szükségleteit, amit még sem lehet a buszon elvégezni. (Ha a naiv utazó abban a tévhitben él, hogy ez mindenütt így van súlyosan fog csalódni! )

A következõ kategória a hosszújáratú busz. Ha elõre megváltod a jegyed, itt nagy valószínûséggel le tudsz ülni.

A helykihasználás határozottan javul - a hely kisebb az emberek száma nõ - de mivel ez a busz nem áll meg mindenütt, a feltörekvõk egy részét a kalauz és segédei elég határozottan letessékelik a jármûrõl. Ha valaki az út folyamán sokat ivott és ezt a folyadékmennyiséget nem tudja párolgással eltávolítani szervezetébõl, akkor nagyon résen kell lennie, mert a hagyományos módszerre csak néhány pillanata van. De szerencsére a jármûvek elég gyakran elromlanak. Ilyen esetekben megkönnyebbülhetünk. ( Jószerével csak ilyenkor. ) Ebben a kategóriában találkoztam azzal az érdekes esettel, mikoris a célállomástól legfeljebb órányi útra a sofõr megállt, bezárta az ajtókat és aludt egy jót. A következõ két és fél órát mi sanyargással töltöttük. Õ édesdeden bumbukált. Ez a helyzet már közelített az élvezetek csúcsát jelentõ helyi buszon való utazáshoz.

Itt cél az utasok tökéletes kiszolgálása. Aki felfér az jöhet, egészen addig amíg a telitettség szintjét el nem éri a járgány. Ekkor belûrõl a heringes dobozhoz, kívülrõl a gazdagon díszített karácsonyfához hasonlít. Mekeg és kotkodácsol. A lélegzést a beszálláskor raktározott oxigénnel kell megoldani, a busz belsõ terében ez a kémiai elem ugyanis nem fordul elõ szabad formában. Aki ül azon ülnek, aki áll azon állnak. Ez utóbbi kategória helyzete annyival rosszabb, hogy az 1 méter 60 centis belméretû busz tetejébe minden döccenõnél beverik a fejüket. Namármost ahol ezek a buszok járnak ott az út fõként döccenõkbõl áll.

A végállomásról a jármûvek pontosan indulnak. Az út további részében apróbb-nagyobb késések elõfordulhatnak. A legnagyobb késést Pokharából a Bardia Nemzeti Parkba vezetõ kb. 250 kilométeres úton gyûjtöttük össze. Három óra helyett hatkor érkeztünk.

De ez most még az ismeretlen távoli jövõ. Jármûvünk gyakran a megengedett legnagyobb sebességet ( 40 km/h ) is túllépve száguld. Ígéretesen közeledünk célunk felé. A kalauz névsorolvasást tart, majd kitöltünk egy ûrlapot. Nepálban a turistáknak az utak mentén telepített rendõrállomásokon kell idõrõl idõre bejelentkeznie. Ha elmulasztja rosszul jár. Egyrészt visszaküldik, másrészt megbírságolják. Az országút mentén ez a szokás most formaságnak tûnik. A kalauz-tanoncok egyike az utaslistával kiugrik a buszból röptében pecsétel. Majd visszatrappol, kétszer megdöngeti az oldallemezt és megyünk tovább. ( Ezek a fiatal fiúk egyébként nélkülözhetetlen részei az utazásnak. Jelzik a potenciális le- és felszállókat, figyelik, hogy utast, csomagot vagy alkatrész nem pottyantottunk-e le a vad rohanásban. Kritikus helyeken navigálnak és néha betolják a buszt. )

Dumréig betonúton megyünk, bár az utolsó néhány tucat kilométer legfeljebb egy elhanyagolt szegedi utcával vetélkedhet.

Megérkezünk az átszállás helyére. Mint amikor egy vadnyugati kisvárosba megérkezik a postakocsi. Néhány percig mi vagyunk az érdeklõdés tárgya. A helybéli kereskedõk frissítõvel kínálnak, a helyi túristairodák túraajánlatokat tesznek, a busz tetejérõl lekerülnek a csomagok. Megvizsgáljuk lehetõségeinket a továbbutazás területén, majd betérünk egy ebédlõbe és megebédelünk. A tésztás zöldségleves jó, a csirkés rizs nemkülönben. Ha a higiénia is ilyen színvonalú nem lesz baj az étkezéssel. Tele gyomorral vágtunk neki az utolsó 40 kilométernek. Igaz ez nem akármilyen út lehet, hiszen a táv megtételéhez állítólag 3-4 óra szükséges. Rögtön bemelegítésként a busz beletúrja az orrát egy sziklás folyómederbe. A víz a lépcsõig ér, szerencsére a bejárat völgyirányban van, a víz kint marad. Az út sok helyen hatalmas kátyúkkal tarkított. Két hónapja nem volt komoly esõ, így aztán hatalmas porfelhõ vonul a nyomunkban. Sajnos nemcsak a miénkben. Beérünk egy lassabban haladó sorstársat aminek következtében a porkoncentráció alaposan megnövekszik. Kemény csata után elõretörünk, majd megállunk egy tekintélyes sor végén.

Nepálban az emberek kevésbé izgatják magukat az ilyen dolgok miatt, meg elég meleg is van, így beletelik némi idõ míg megtudjuk a visszavonhatatlan igazságot: lassan köt a cement. A sor eleje egy híd elõtt áll. A hidat most építik. De gyalog át lehet menni.

Végül is túrázni jöttünk. Az utasok elsöprõ többsége vállára dobja a hátizsákot és elindulunk Besi Sahar felé. Másfél órás séta után Hary stoppol egy kõszállító traktort. Ez ugyan nem megy gyorsabban mint mi, de legalább jól összetöri a fenekünket és akkor a 20%-os lejtõkön való le és feljutás izgalmait még nem is említettem. Néhány vigyázatlan teherautó oldalára fordult karosszériája jelzi: itt óvatosan kell közlekedni. A sofõr vigyáz is és mi csendesen szemerkélõ esõben, este 6 órakor megérkezünk az Annapurna kör indulási állomásához. Szállás a Hotel Sangrillában. Itt biztosan kisebb emberek élnek, mert miközben a küszöbre figyelek úgy nekimegyek a szemöldökfának, hogy reng belé a ház. A vacsora viszont kellemes. Utána kicsit még pakolunk majd bebújunk a hálózsákba és elszenderedünk.


Április 22-23: Besi Sahar - Ngadi - Bahundanda - Lilibhir - Syang - Jagat - Tal

Április 24-26: Tal - Dharapani - Bagarchap - Latemarang - Kodo - Chame - Thalung - Bratang - Pisang - Hongde -Mungji - Briaga - Manang

Április 27-29: Manang - Letdar - Thorung Phedi - Muktinath

Április 30 - május 2: Muktinath - Jagarkot - Eklabati - Kangbeni - Eklabati - Jomsom - Tukuche - Larjung - Kalopani -Dana

Május 3 - 5: Dana - Tatopani - Sikha - Deurali - Tadapani

Május 6 - 8: Tadapani - Chomrung- Sinuwa - Khudi - Bamboo - Doban - Deurali - ( Bagar ) - Machhapuchhara Base Camp

Május 9 - 11: Machhapuchhara Base Camp - Deurali - Doban - Sinuwa - New Bridge - Landrung - Tolka - Dhampus - Pokhara

Május 12 - 17: Pokhara - Takurdvara (Bardia Nemzeti Park) - Katmandu


Vissza a kezdõlapra