In memoriam:

A vetyeháti öreg nyárfa, vagy ismertebb nevén a "Barátság-fája" a Csongrád megyei természetjáró mozgalom egyik jelképe volt. Aligha akad olyan természetbarát a megyében, aki legalább egyszer fel ne kereste volna. Legtöbbünk számára azonban sokkal inkább egy öreg barátnõhöz hasonlított, akit szeretettel látogattunk meg újra és újra.

Jómagam éppen negyedszázada ismerkedtem meg vele, a Maros árterének királynõjével. Akkor, a 70-es évek végén, már betegeskedett. Hatalmas odvát millió szú és egyéb élõsködõ rágta, de környezete szép és rendezett volt. Köszönhette pedig ezt annak, hogy a legenda szerint a Csongrád megyei munkásmozgalom késõbb közismertté vált alakjai egykor megpihentek a tövében. Az 1959-ben ennek tiszteletére emelt - egyébként elég otromba - emlékmûvet ekkor még ifjúgárdisták vigyázták az állami ünnepeken. A hozzá vezetõ sétányt pedig kétoldalt díszcserje szegélyezte.

Akkor utoljára volt ez így, és talán emiatt bélyegezték meg és itélték feledésre valakik a rendszerváltás forgatagában. Pedig nem érdemelte meg a mellõzést, hisz közel 3 évszázados élete alatt annyi mindenki megfordult nála. A Rákóczi szabadságharc idején még csöppnyi magonc a reformkort és az 1848-49-es eseményeket már közel másfél évszázad bölcsességével érte meg. Megélte aztán a kiegyezést, és a Milleniumot is. Vénségére pedig túlélte XX. század páratlan vérzivatarait - világháborúkat, forradalmakat, válságokat és diktatúrákat.

Mindeközben ott a Maros árterében, tíz emberöltõn át évrõl-évre ellen kellett álljon az árvizeknek és viharoknak. Az árvízi krónikák mindenki által ismert évszámai: 1879, 1970, 2000, vagy a Szegedet és környékét 1993 májusában letipró hatalmas orkán, csak néhány a számtalan általa kiállt erõprõba közül. Életének utolsó évtizede csendes haldoklás volt. Miközben viharok tördelték le újabb és újabb hatalmas ágait, néhány éve kivágták körüle az erdõt. Az árvizek persze nem várták meg, hogy az újratelepített fiatal nyáras felnõjön körötte és megvédje a romboló hullámoktól. Tavaly õszre már csak egy maradt meg óriás ágai közül, melyek egyenként évszázados fa vastagságúak voltak. Az viszont büszkén magasodott a környezõ fák fölé, hatalmas lombjával kilométerekrõl üdvözölte a feléje tartót.

Õt - a Természetvédelmi Emléket, akit hivatalosan "helyi jelentõségû természeti értékként" tartottak nyilván az Országos Természetvédelmi Hivatal, majd utóbb a Körös-Maros Nemzeti Park aktái - nem õrizték meg e nagynevû szervezetek unokáinknak. A honi természetvédelem eredjébõl mindössze egy tûzzománc táblára, és egy állagmegóvási kísérletre futotta úgy 30 évvel ezelõtt. Tavaly õszi segélykérõ telefonos bejelentésünkre pedig mindössze néhány együttérzõ szó volt a válasz ...

Hogy sokba került volna megmenteni? Meglehet. Hogy egyszer úgyis el kellett volna hogy pusztuljon? Az is meglehet. Vigasz, hogy legalább méltósággal pusztult el. Mert 2002. április 13-án szombaton vihar törte ketté és csavarta ki tövestül elaggott törzsét, nem pedig favágók fûrésze. Nekünk, akik szerettük nagyon fog hiányozni.

1978. október 8.

1996. május		2002. május 11.