NEPÁL
(írta: Kovács Balázs, BEAC)
Április 27-29: Manang
- Letdar - Thorung Phedi - Muktinath
Április 21: Irány az Annapurna
Április 22-23: Besi Sahar - Ngadi - Bahundanda - Lilibhir - Syang - Jagat - Tal
A napkelte nyugodt, fenséges és káprázatos. Az ember áll, néz és gyönyörködik. Ilyen pillanatokban körbefon bennünket valami végtelen harmónia, s olyan dolgokra érzünk rá amit máskor hiába próbálunk megérteni. Elménk ott téblábol egy másik dimenzió határán, talán át is kukucskál a kerítésen. Aztán a csöndbe belebõg egy bivaly, a konyhába elkezdenek zörögni az edények, a magasztos gondolatokat felváltja a gyomor sürgetõ parancsa - de ezekre hajnalokra még sokáig visszaemlékszünk.
Lehet, hogy az indokoltnál kissé gyorsabb haladás mellett döntünk amikor az itt ajánlott egynapos pihenõ helyett tovább megyünk. Pedig a Gangapurna gleccsere és a tövében található tó, meg a folyó túloldalán lévõ izgalmas barlangnyílások adnának éppen programot, de hát akkor még úgy gondoltuk 19 nap alatt be kell fejezni a túrát - hitvány anyagi okok miatt - és ezzel a lépésünkkel megtakarítottunk egy értékes napot.
Így aztán rendületlenül nyomakodunk Letdar felé. Elhagyjuk a Marsiandi völgyét és lassan de biztosan föltornázzuk magunkat a hóhatárig. Balra a Tilicho-tó bújik meg a hasonló nevezetû csúcs tövében. Itt eddzenek a nepáli hadsereg katonái. Éppen ezért nem nagyon látogatható. Pedig szép vidék, legalább is a képeslapok alapján.
Jobbra a Chulu West villogtatja jégpikkelyeit. A tiszta levegõben csak karnyújtásnyira látszik a teteje, pedig majdnem elférne ide a Tátra legmagasabb csúcsa. ( Keleti testvérével együtt ez is nyílt csúcs 6548 méteres magasságával. ) A hegyoldal több helyen muszkovitból áll és a csillámpala köve versenyt sziporkázik a hóval. Déltájt elérjük Johny kunyhóját - ez egy szálloda neve - de elégedetlenek vagyunk a szálláslehetõségekkel és némi vita után egy házzal odébb állunk. Szerencsére a következõ oldalvölgyben meghúzódó pihenõhely mindössze 2-3 kilométer így annak ellenére odaérünk, hogy a társaság egyes tagjain már kezdenek mutatkozni a hegyibetegség elsõ jelei. Ilyenkor pihenni kell, hát pihenünk. Thorung Phedibe elindulni istenkísértés lenne. A legfontosabb útszakasz elõtt nem szabad kockáztatni.
Április 28.
Ébredés, reggeli, indulás. Szûk 10 km és 180 m emelkedés ( ez utóbbi persze az út himbálódzása miatt jócskán több ). Ez a mai feladat. Óvatosak vagyunk nem kell sietni. Körülöttünk hosszú szõrû jakok dacolnak a széllel és szorgosan rágják valami rútul száraz és tüskés sivatagi bokor levelét. Nincs meleg. Fölöttünk kiterjesztett szárnyú óriási madarak köröznek. Himalájai griffek. Jobb mint a dögkeselyû! Aztán leereszkedés a folyóvölgybe - vagy 10 emelet mélység és ráadásul a lift sem mûködik - majd fölfelé ugyanez. Végül némi botladozás a morénás hegyoldalon és megérkezünk a hágó elõtti utolsó lakott helyhez.
Thorung Phedi nem egy világváros, de sokat fejlõdött az elmúlt években. Útikönyvünk még azt javasolja, hogy megérkezésünk után azonnal faljuk be a jegyre osztott rizst és teát, utána sürgõsen foglaljuk el az elsõ szabad priccset. Ezzel szemben, most, a konyha széles választékkal rendelkezik és az épületkomplexumnak harmadát sem töltik ki a vendégek. A belsõ udvarok és folyosók labirintusában teszünk néhány tiszteletkört míg megtaláljuk a rendõrséget.
Nincsenek irigylésre méltó helyzetben ha itt beáll a tél. Egy héttel ezelõtt is térdig ért a hó pedig még csak a száraz évszakban vagyunk. Mi lehet itt monszun idején?
Elfoglaljuk a szállásunkat, csomagolunk, pihenünk. Elballagunk a holnapi útszakasz elejére. Ezer méter felfelé és másfélszer annyi lefelé, no és persze a magassággal járó oxigénhiány. Nem lesz egyszerû. Rózsi kiszór minden nélkülözhetõt a zsákjából. Kicsit aggódik mert eddig a szintig nagyjából tudtuk mi vár ránk, de mi lesz ezután?
Megvacsorázunk, veszünk egy-egy liter tartalék vizet ( micsoda plusz súly ) azután aludni térünk. A vezetõnk hajnali kettõre javasolt indulási ajánlatát egyöntetûen elvetjük. Semmi kedvünk sincs megfagyni.
Április 29.
Négy órányi alvás után felébredek. Hasogat a fejem. Tegnap nagyon szeles volt az idõ és én nem bírom a huzatot. Ezért aztán fittségi állapotom nem volt a legjobb amikor hivatalosan is elrendeltük az ébresztõt. A többiek is aludtak már jobban. Zsebre gyûrjük a Hary által reggeli helyett vásárolt 3 csomag kekszet és fél 5 után picivel - feleségem kíséretében - nekiindulok a kaptatónak. Nem sietünk. Nemcsak föl, le is kell jutnunk. Elégedetten nyugtázom, hogy fejfájásom semmivé foszlott.
Kisebb-nagyobb csapatok araszolnak felfelé. Tibeti királyfoglyok rikoltoznak a kövek között. De ezeket a szép madarakat rejtõszínük miatt alig lehet észrevenni. Nagyjából 7 óra van amikor elsõ nagy pihenõnket tartjuk egy napsütötte lapos részen. Vagy egy tucat hasonszõrû vándor ejtõzik itt a verõfényben. Fényképezzük az alattunk elterülõ vidéket, örülünk, hogy fél órára megszabadulhatunk a hátizsáktól. A bölcsebbek szorgosan kenik magukra a fényvédõ krémek újabb rétegeit. (Mihály barátunk nem ezek közé tartozik - vagy veri a sors - így az összes kilógó porcikája rongyosra ég.) A Mont Blanc magasságában vagyunk és a hófoltok helyett egyre terebélyesebb hómezõkön haladunk. Szomorúan veszem tudomásul, hogy feleslegesen cipeltem 90 dekát - ennyi ugyanis a két becsomagolt hágóvas súlya - de ez még kedvezõbb helyzet mint ha kellene de nem lenne. Szerencsére, Kéri Feri barátom gonosz edzésterveinek jóvoltából, csak a normális fáradtságot érzem. Magam is csodálkozom, hogy mennyire nem gond a magasság. ( Néhány évvel ezelõtt Európa tetején 4000 méter fölött 25-30 lépésenként vonszoltam odébb magam, pedig fele ekkora zsák sem volt rajtam. Igaz ott két nap alatt emelkedtünk több mint 3 kilométert minden akklimatizálódás nélkül. )
|
Dacára minden öndicséretnek nem nagyon sikerül magamba fojtani egy csöndes káromkodást amikor az ösvény elindul lefelé. Mert hát a meredek vízmosás aljáig még csak hagyján, no de fölfelé! (Már lelkileg sem jó az ha falként tornyosul az ember elé egy ilyen útszakasz.) Azért leküzdjük. Innentõl kezdõdik aztán az a közismerten demoralizáló effektus, hogy a következõ magaslat tetejérõl már látszik az a magaslat amirõl.... . Tíz óra tájt a többiek lassulnak én pedig nem bírván az andalgást nekiugrok az emelkedõnek. Fél tizenkettõ felé meglátom a hágó tetejét jelzõ imazászlókat. Megveregetem a vállamat Nagyvilági mozdulattal pottyantok egy pezsgõtablettát a megérdemelt pohár vízbe és befalok egy fél tábla csokoládét. Pihenek húsz percet, aztán letrappolok a feleségem elé. Hátha nem veszi rossz néven ha elveszem a zsákját. Hát nem veszi. A célegyenes másodszor már könnyebb. Öröm, semmittevés, öltözködés, fényképezés. Újabb 30 perc után megérkezik Mihály is, így most már biztosak vagyunk benne, hogy ha egy nagyobb lavina nem keresztezi utunkat akkor sikerrel vesszük a kritikus napot. Miután kölcsönösen biztosítottuk egymást hallatlan nagyságunkról elindulunk lefelé. Ebben néhány dolog hátráltat bennünket. Elõször is vezetõink felszívódtak, pedig itt nem sok közlekedési rendõrt tudunk megkérdezni merre menjünk. Hát megyünk lefelé. |
Szerencsére azt tudjuk, hogy a völgy bal oldalán kell maradnunk. Rózsi szószerint veszi az intést, de miután combig beszakad egy mélyedésbe visszatér az arany középúthoz amin a többség jár. Aztán hány egy kicsit. Talán a túlterhelés, talán a kezdõdõ hegyibetegség. Bármelyik is, ez nem ad erõt az embernek. Neki a belsõ problémák nekem a két hátizsák nehezíti az életemet a következõ négy kilométeren. Aztán én is kidobom a taccsot. A "megy a hátizsák vándorútra" elnevezésû játék következõ kedvezményezettje egy kedves angol fiú. De hát azért vannak az embernek barátai, hogy segítsenek a bajban. Azért nemcsak a gyomorbántalmainkkal foglalkozunk, de haladunk is. A tágas mezõn magányos teaház. A hágón átkelõk itt tömörülnek. Általános az elégedettség. A kivétel talán most én vagyok, mert az ürítési folyamatok kiszívtak belõlem minden erõt. Egy nagy kövön pihenek kornyadtan és nagyon álmos vagyok. ( Mellesleg több mint 11 órája vagyunk talpon. ) El kell indulni mert különben elalszom. A következõ két kilométer vánszorgás. A végén ráadásul egy mély, híd nélküli folyómeder. Voltam már vidámabb is mint amikor felmásztam a tetejére. Újabb pihenõ. Kipróbálok egy multivitaminos pezsgõtablettát. Hátha nem jön ki belõlem. Semmi agresszív gyomorreakció, sõt, érzem, hogy mind a 8 kalóriája szétszalad a véremben. Nosza, még egyet! Kezdek feléledni. Ráadásként megjön a teherhordónk és így Rózsi gazdátlan hátizsákja újra avatott kezekbe kerül. Kezdenek a dolgok rendezõdni.
|
A Muktinath-tól a szállásunkig tartó 2 km már könnyû séta. A falu egyébként világhírû buddhista és hindu zarándokhely. Holnap visszatérünk ide és mesélek majd arról milyen is a táj körülöttünk, mirõl híres a tûz és víz temploma, meg hogy valódi szövõszéken valódi tibeti szõnyeg készül és sokminden másról is, de most összeütjük az ünnepi söröskriglit miután mai teljesítményünkkel biztosan bekerültünk a magyarországi "felsõ" tízezerbe. A többit pedig majd kijózanodás után. ( Mint korábban említettem e sanda célzás a berúgásra csak rám vonatkoztatható, mivel a Sörklub tagjai ennek többszörösétõl sem veszítik el a székbõl való felállás képességét. Nekem azonban megannyi afférom a 3 dl fölötti serrel eddig dicstelen véget ért.) Szerencsére kellemes ágy van a közelben és az elõzmények ismeretében nem csoda, hogy az alvás cseppet sem esik nehezemre. |
Május 3 - 5: Dana - Tatopani - Sikha - Deurali - Tadapani
Május 12 - 17: Pokhara
- Takurdvara (Bardia Nemzeti Park) - Katmandu
Vissza a kezdõlapra