Április 17-20: Katmandu

Április 21: Irány az Annapurna

Április 22-23: Besi Sahar - Ngadi - Bahundanda - Lilibhir - Syang - Jagat - Tal

Április 24-26: Tal - Dharapani - Bagarchap - Latemarang - Kodo - Chame - Thalung - Bratang - Pisang - Hongde -Mungji - Briaga - Manang

Április 27-29: Manang - Letdar - Thorung Phedi - Muktinath

Április 30 - Május 2: Muktinath - Jagarkot - Eklabati - Kangbeni - Eklabati - Jomsom - Tukuche - Larjung - Kalopani - Dana

Május 3-5: Dana - Tatopani - Sikha - Deurali - Tadapani

Május 6.

A hajnal valóban szép. A közeli csúcsok mellett már látjuk a Machhapuchhare impozáns sziklataréját és a felkelõ Nap beragyogja a völgyet amin majd menni fogunk.

Reggel kipróbáljuk a gyömbér teát. Nagyon finom. Aztán még utoljára a vezetõnk helyismeretére bízzuk magunkat és beleereszkedünk a Kimsung Khola völgyébe. Az ösvények kuszasága vagy Hary figyelmetlensége okozta, nem tudni, de tény hogy Rayt az elsõ két kilométeren elvesztettük. Csak délben láttuk viszont - iszonyú mérgesen. Ettõl eltekintve zökkenõmentesen haladtunk. Úgy 9 óra tájt már nem erdõben hanem szántóföldek között süttetjük magunkat a napon. Az útirány közel sem egyértelmû. Attól a nyilvánvaló ténytõl eltekintve, hogy át kell keveredni a völgy másik oldalára. Határozottan jó volt, hogy aznap még mutatták az utat. Így több száz méter szintet takarítottunk meg és ha betévedtünk egy gazda portájára nem nekünk kellett elmagyarázni a helyzetet. Tíz óra felé átkelünk a folyócskán, utána már felfelé lépcsõzünk tovább. Adakozunk a gurjunai iskola fenntartására és teázunk is egyet. A perzselõ déli hõségben megérkezünk Chomrungba. A sok és szép szálloda azt mutatja, hogy ismét bekapcsolódtunk az idegenforgalom fõ sodrába. Ez érthetõ is, hiszen a Annapurna szentély felé vezetõ utak itt találkoznak, s innen már csak egyetlen folytatás van a hegység belseje felé.

Egy óra múlva Ray is meghozza a rábízott holmikat. Nem tudjuk mit mond Harynak, de gyanítjuk, hogy az õ jó édesanyját emlegetheti, valamint azokat a nevelési elveket melyek abból a jobb sorsra érdemes csecsemõbõl ilyen mihaszna fiatalembert faragtak.

Átérezzük teherhordónk helyzetét, mert legalább 30 fok van és ilyenkor nem akkora öröm több száz métert felfelé kepeszteni a meredek emelkedõn, ráadásul fölöslegesen. Márpedig Hary a rövidebb úton jött csakhogy ezt Ray nem ismerte.

De hát ezt majd elintézik egymás közt. Mi azonban átrámoljuk az összes hátizsákot. Megbeszéljük, hogy Pokharába érve hol fogjuk megkapni azokat a dolgokat amiket most nem viszünk tovább. No és persze a visszafelé érvényes buszjegyekrõl is szót ejtünk. Írunk egy elbocsátó szép üzenetet, melyben tisztázzuk a szétválás okait, továbbá jelezzük azon óhajunkat, hogy a következõ 4 nap igazolt költségeire igényt tartunk. Záradékként megelégedettségünket és nagyrabecsülésünket fejeztük ki kísérõinkkel és munkájukkal kapcsolatban. Aztán õk jobbra el, mi pedig elkezdtük önálló életünket.

Miközben mi ebédeltünk és pakoltunk egy indiai srác lefoglalta a fél házat. Mivel már korábban is volt néhány vendég odébb kell állunk. Nem mentünk nagyon messze. Úgy ötven méterrel lejjebb takaros és teljesen üres vendégház. A tulajdonos nyájasan invitál bennünket. Mihályt elõre engedjük, mert mégiscsak õ beszél angolul ( meg a fürdõszoba helyzetet is õ látja át legjobban ). A szállás kellemes. Elfoglaljuk a szobánkat. Bár aznap a délutáni zápor csak 3 óra után kezdett rá igazán, nem indultunk tovább a nagyjából két órányira levõ Sinuwáig. Az út végét két napi járóföldre gondoljuk, és mivel az Annapurna Base Camp környékén a reggel a fõ látványosság egy délután esedékes korábbi beérkezéssel semmire sem mennénk.

Így aztán alaposan kipihentük magunkat ráadásként megnézhettük hogyan köpülik a vajat és még néhány vallási szokást is megfigyelhettünk. Az esti és reggeli imát jelzõ csengettyûszó, a füstölõk vagy a bejáratok megszentelése csak újabb bizonyítéka volt a nepáli vallásosságnak. Megbeszéltük a szokásokhoz képest korai reggelit, majd elfogyasztottuk a vacsorát és lefeküdtünk.

Május 7.

Hajnalban még néhány vallási szokást is megfigyelhettünk. A háziasszony zöld ágacskákkal és feltehetõleg a reggeli tûzáldozat hamujával körbejárja a házat. A két réz vázácska egyikébõl mindegyik küszöbre egy gallyacskát helyez és a bejáratot megszenteli. Ezek után füstölõedényét szorgosan lóbálva körbefüstöli a házat, nagy gondot fordítva a megélhetést biztosító részekre. Ezek után a reggelinkkel is foglalkozik. Ha nem is az eredeti tervek szerint, de igen korán eszünk. A számlák megírása okoz ugyan némi késedelmet de negyed nyolckor már a végtelennek tûnõ chomrungi lépcsõsoron döcögünk - egyenlõre még lefelé.

Jó fél óra mútán megérkezünk a falu alján található patakhoz. A többes szám alatt most csak Rózsi és én vagyok értendõ, mert Mihály ezen a nem túlságosan megeröltetõ útszakaszon 15 percet késik. Megérkezéséig a parton telepített sajátságos áramfejlesztõ készüléket szemléljük meg. Két különleges turbinájáról már messzirõl lerí, hogy nem a Ganz Mûvek erre szakosodott gyáregységében készült. A girbe-gurba lemezbõl megalkotott lapátokat két szabad végû gumitömlõbõl spriccelõ víz pörgette, a célzási pontatlanság miatt nem túl jó hatásfokkal. Ezek után érthetõ, hogy este, a környezõ szállodák inkább saját generátorukat mûködtették. Délelõtt azonban már úgy tûnik minden energiatermelés feleslegessé vált, mert egy bácsi erre ballagott, megfogta csövek végét és a vízsugarat a folyócskába irányította.

A rövid pihenõ után egy nem túl érdekes de elég fárasztó emelkedõ következett, aminek a végén beérkeztünk a Sinuwa Guest Haus-hoz. Megszárítkozunk. Most nem az esõ hanem az izzadtság miatt. Innen is szép a kilátás az alattunk húzódó völgyre. Próbáljuk megtalálni a fölfelé vezetõ út jellegzetes pontjait. Van idõnk mert Misi tartja a lassú tempót. Háromnegyed 10-kor indulunk tovább és egy óra múlva megérkezünk Khudiba a check post-hoz. Beíratkozunk és 11-kor már Bamboo felé tartunk. A névadás nem véletlen az út mellett gyakran találunk bambuszt, de itt még van rododendron is, itt-ott egy magnólia fa és néha egy kisebb csoport fenyõ. Az látható állatvilágot a különféle madarak és fõleg a majmok képviselik.

Az õrbódé után elég komoly ereszkedõ következik. Figyelni kell az útra, mert bár a rendkívül szûk völgy miatt valódi eltévedéstõl nem kell tartani, egy-két helyen tehetünk fölösleges kitérõt. Az ösvény különbözö pontjain mindannyian bedõltünk egy ilyen eltévedõkének. A legkitartóbban Mihály követte a téves irányt. Így aztán Bamboo-ban már meg sem vártuk, 10 óra 25 perckor indultunk tovább. Nem túl kedvezõ elõjelek mellett mert az esõ fenyegetõen közeledett. Mire azonban igazán komolyra fordult a helyzet éppen beértünk Dobanba. Mivel úgyis a legszebb ebédidõ volt ( 12.15) a kényszerpihenõt hasznosítani tudtuk. Három órára lecsendesedett az esõ. Egy lefelé induló csoporttal üzenetet hagytunk Mihálynak, a vendéglõ bejáratánál pedig egy részletes útitervet, arra az esetre ha tarósan elszakadnánk egymástól. Folytattuk az utat és kevéssel 4 óra után végre elértük a nap végpontjának szánt Himalaya Hotelt. Szobát bérelünk. Kifeszítjük a szárítóköteleket, megmosakszunk aztán átöltözünk a vacsorához és az ebédlõ asztal alatti parázs jótékony melegénél várjuk az ételt. Negyed 6 táján Mihály is bekocog, így ismét együtt a csapat. Alapos falatozás aztán alvás. Holnap korán kelünk.

Május 8.

Holnap van és 5 óra 40 perc. Kissé hûvös a levegõ ami nem túl meglepõ így hajnalban 3000 m közelében. Lassan ébredeznek a háziak, pedig a reggeli szempontjából õk foglalják el a stratégiai pozíciókat. Ez a dolog átvitt és közvetlen értelmében is igaz, mivel az ebédlõ éjszakára alvó-helyiséggé változott. Lassan azért elkészül a tegnap este megrendelt étel és elfogyasztása után nekilódulunk az emelkedõnek. Bár a térkép, a helyi tájékoztató tábla és a magasságmérõ is mást mond, de a legszerényebb becslések szerint is 1200 m szintkülönbség vár ránk, nem számítva a kisebb "döccenõket". A zöld növényzet kezd eltûnni, de egy-egy makacs virág még megpróbál szirmot bontani. Az alattunk rohanó patak medre néhol úgy összeszûkül, hogy szinte átérni a túloldalra. Lent és a oldalfalakon vízesések tucatjai. Szép de veszélyes! - figyelmeztet a kiírás és utunk során másodszor védõkorláttal is találkozunk. Vannak kõfolyások ahol az út nyomvonala bizonytalanná válik. Aki nem elég éber könnyû ám felesleges sétát tesz a hegyoldalban

Deurali elõtt már komolyabb gleccser maradványokon kell átkelni. Itt aztán ahány csapat annyi nyom. Mindenki másfelé gondolta az ideális utat. Szerencsére a házak jól látszanak az omlásokkal tarkított hegyoldalban. Pihenünk, majd nekiveselkedünk az utolsó elõtti szakasznak ( 8óra 35perc ) Kétszer is átkelünk a Modi Kolán, miközben megmászunk egy dombot. A második híd mellett komoly vízhozam mérõ mûtárgy jelzi, hogy szemmel tartják az árvizek kiindulási pontját. Pár lépéssel odébb két házrom jelzi, itt is van elvándorlás. ( Amíg lakták Bagar volt a neve.)

Egy hullámzó gerincen egyre feljebb és feljebb emelkedünk a ködös, nyirkos idõben. A szembejövõk csatakos cipõje jól mutatja, a magasabb régiókban sem jobb az idõjárási helyzet. Már kezdünk fáradni és gyanakodni, hogy az általunk erre az útszakaszra elképzelt 2 óra nem lesz elegendõ, amikor az ösvény leereszkedik egy kis völgybe, amelynek másik oldalán egy elegáns lépcsõsor vezetett a ködbõl elõbukkanó Machhapuchhare Base Camp elsõ épületeihez. ( 10 óra 30 perc )

Éppen elég bágyadtak vagyunk ahhoz, hogy ne menjünk tovább. Forró citromos teát rendelünk magunknak és kevésbé nedves ruhára cseréljük a rajtunk lévõt. A házban is hideg van, úgyhogy felkerülnek a dzsekik. Az udvaron olaszok sátraznak és úgy halljuk van itt egy nepáli csapat is. Az idõ pocsék úgyhogy csúcsmászásról szó sem lehet. Itt múlatják az idõt a ház körül. Egy óra múlva Mihály is bekocog. Õ is szusszan egyet és a teát sem utasítja vissza. Háromnegyed tizenkettõkor ismét kimegyünk a zimankóba és nekivágunk az utolsó 4-5 kilométernek. Az MBC után már folyamatos a hómezõ. Szerencsére a reggel lejövõk kitaposták az utat így nem tévelygünk sokat. Egy ideig az elõttünk haladó társaság helyismeretére hagyatkozunk - nekik ugyanis van vezetõjük. Sokáig látótávolságban vagyunk de mi 1 óra tájt megállunk csokizni, így azután egyedül maradunk.

Miközben a szerencsi keserût falatozzuk tõlünk biztonságos távolságra kék és fehér fejû vörösesbarna madarak csipegetnek a hótól megkímélt részeken. Egy négylábú állatot is megpillantunk. Talán mormota. Felcihelõdünk, mert nincs meleg. A magasság miatt Rózsi egyre kevésbé virgonc. Szép csöndben lemarad. Mihállyal 14 órakor érünk az ABC-be vezetõ lépcsõsor aljához. Fölmegyünk és kiválasztunk egy háromszemélyes hûtõszekrényt (ezt itt hotel szobának hívják ). Lerakom a zsákomat, azután elballagok a feleségem elé.

A közben megindult dús havazásból picit szomorú képpel jön elõ, nyomában egy furcsa úr. Könnyû pantalló, félcipõ, egy lenge széldzseki és egy valódi kriketsapka az öltözéke, amit egy elegáns esernyõ egészít ki.

Csatakosra ázott, ennek ellenére elégedett ember benyomását kelti, bár hangjában kis bizonytalanság hallik amikor arról érdeklõdik messze van-e még a turistaház. Mivel ezt Rózsitól kérdezi nem lesz sokkal okosabb. Ám én is hamarosan bekapcsolódom a társalgásba és a beavatottak biztonságával állítom, hogy a vágyott cél itt van 150 méterre. Csak a köd és a hó miatt nem nagyon látszik. Kedvezõen fogadja a hírt és a maradék távon elmeséli élete rövid történetét. Ebben az sem zavarja, hogy sajnálkozva közöljük: valójában nem beszélünk angolul. Nyilván a beszéd közben termelõdõ energiák tartják életben, mert egyébként a rajta lévõ öltözék legfeljebb langy tavaszi szellõktõl véd. Bõbeszédûsége ellenére a társaság szívébe zárta ezt minden lében kanál nyugdíjas bombay-i banktisztviselõt. Neve is volt neki, de legszívesebben úgy aposztrofálta magát, hogy " egy indiai úr krikett sapkában".

Éhesek lévén beszorítottuk magunkat az ebédlõbe. Magunkba tuszkolunk némi kalóriát és elmegyünk aludni. A hózápor újabb és újabb rohamai hatására apró lavinák indulnak el a háztetõkrõl. A házak közötti szûk ösvényeket másfél méter magas hó- falak övezik. A körpanorámát - amiért ide jöttünk - a végtelen számú kis hókristály tette láthatatlanná. Csalódás lesz-e Nepálnak ez a gyöngyszeme vagy mégiscsak meglátjuk azt a magasztalt körképet? Hat óra után valaki fölvisít. Élénk jövés-menés majd szapora fényképezõgép kattanások hallatszanak. Kidugom az orrom és a felhõfoszlányok között megpillantom a naplemente fényeibe öntözött hófehér óriásokat. A távolabbi Annapurna II, III, IV csúcsait, meg a Gangapurnát. Félig takarásba húzódva a Glacier Dom-ot, a kihívó és gyönyörû Machhapuchhare-t, a szerény, de meredeksége miatt innen kegyetlenül nehéz Hiunchulit, a mindenhonnan elegáns Annapurna South-t és az egyedüli nyolcezrest, az Annapurna fõcsúcsát.

Ha csak ezt láttuk volna sem panaszkodhatnánk, de holnap reggel még esélyünk van egy hasonlóan szép napfelkeltére. A maradék fél órát én szájtátással töltöttem. A többiek vadul fotóztak.

Ami furcsa volt az az, hogy ezek a kõzetmonstrumok nem is tûntek olyan nagynak, holott még az apraja is közel olyan magasan volt fölöttem mint a Tátra góliátjai, a legmagasabb pedig pont 4 kilométerre volt a talpamtól. Ám a kristálytiszta levegõ, a lejtõk hajlásszöge és az a tény, hogy nem tudtunk mihez viszonyítani mintha összezsugorították volna a hegyeket. Fel kellett volna kapaszkodni valamelyikre ahhoz, hogy igazán átérezzük hol is vagyunk.

A déli csúcson még egy kis ideig ragyognak az arany fények. Legvégül aztán a legendás Halfarok is árnyékba borul és leszáll az est.

A kellõen átfagyott turisták betódultak a közösségi helyiségekbe. Sok jó ember kis helyen is elfér. Ezen kívül a kis helynek elõnyös tulajdonsága még, hogy könnyû belehetni. Bábeli nyelvzavar, hatalmas kártya csaták, egy étellel teli tálca ami eltûnik a tömegben. Pillanatkép az ebédlõrõl. Amíg a vacsora el nem készül a vendégkönyvet lapozgatjuk és iszunk egy sört az otthonmaradottak egészségére. Az ezévi beírások között egyetlen magyar nevet sem fedezünk fel. Véget vetünk ennek a tûrhetetlen állapotnak megvédvén hazánk világjáróinak jó hírét. Majd elégedetten megvacsorázunk.

Május 12 - 17: Pokhara - Takurdvara (Bardia Nemzeti Park) - Katmandu